A szabadság ünnepe
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 66., valamint a Magyar Köztársaság kikiáltásának 33. évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepségen az ÓMI Zenés Színház Társulatával szerepeltem.
Rakovszky Zsuzsa - Egy más világban című versével emlékeztem...
Egy más világban...
Tudom, minden mulandó, de azért ezt az egyet mégse hittem volna: azt, hogy egy másik világban vénülök meg, mint ahol megszülettem.
Gyerekkoromban még ott voltak mindenütt: a tűzhely lángjában, a fákban, a csillagokban, s a vizekben, igen, kiváltképp a vizekben és az örömben és a haragban is, a lényünk gyökeréig leható rémületben. Olyankor ők léptek be a lelkünkbe sisakban, villámmal a kezükben, kagylóhéj csónakon e magasabb erők.
Szúette szobruk ott állt minden kertben és utcasarkon, ha jártunkban-keltünkben kedvünk támadt áldozatot bemutatni nekik. Azt épp nem mondhatnám, hogy túl sokat gondoltunk volna rájuk, de azért ők voltak a világ rejtett alapzata és minden más az ő létükből következett: hogy mikor kell elvetni a magot, lerakni a ház alapkövét, eltemetni a holtakat, először lenyírni az újszülött haját és körmét – ezer évig így volt, azt hittük, így lesz újabb ezer évig. Vagyis, hogy nem hittünk semmit: biztosra vettük.
Eleinte alig is vettük észre a változást: végtére is kinek kell tíz Szerapisz-szobor, négy Afrodité-szentély? Maradt így is elég. Az emberek a lerombolt templomok kövét hazahordták, hogy megtoldják a házat egy szobával. A szobrokat otthon, a kertben állították fel, vagy pedig fölhasogatták őket tűzifának. Voltak persze holmi rendeletek, de azokat nem tartotta be senki és nem is ellenőrizték a betartásukat, legfeljebb hébe-hóba, hogyha egy hivatalnok bal lábbal kelt, vagy ártani akart valakinek puszta személyes okból, vagy ha éppen nagyon törte magát az előléptetésért.
Melyik volt az a pont, hogy álltak épp a csillagok fölöttünk, melyik reggel riadtunk arra, hogy mostantól egy másik világban élünk. Hogy míg mi aludtunk az églakók démonná változtak, az áldozatból babona lett, hogy mindaz, amit eddig tiszteltünk, amiről azt hittük, így helyes, mostantól visszatetsző és megvetésre méltó? Nem volt ilyen reggel, nem volt ilyen pont.
A múlt még megmarad, mint hófoltok tavasszal néhány árnyékos helyen, bokrok alján, pár napnál nem tovább. Az életünk véget ért, mielőtt véget ért volna. Azt mindig is tudtuk, hogy vége lesz, de azt hittük, majd az utódok, s az ő utódaik viszik tovább nevünket és szokásainkat. Azt az egyet, azt nem is álmodtuk, hogy egy másik világban halunk majd meg, mint ahol megszülettünk.